Mese a vízikutyáról és titamitáról
Hol volt, hol nem volt, a jéghegyen innen, óperenciás tengeren túl, volt egyszer egy hízelgő titamita. Ez a titamita az óperenciás tenger partján élt és óriás halakról álmodozott. S volt még egy vízikutya. Ő az óperenciás tengerbe lakott és hízelgő, doromboló titamitáról álmodozott. Egy nap, amint a titamita a tenger partján sétált meglátták egymást. Mélyen egymás szemébe néztek és a vízikutya kidobott egy halat a titamitának.
Hát, a hízelgő titamita olyan hálásan kezdett dorombolni, hogy csak na. De a vízikutya csak vízben tudott élni, a titamita pedig csak a szárazföldön. Így aztán a vízikutya és a titamita csak nézték egymást és sóvárogtak. Egyszer aztán egy szép közös házról kezdtek álmodozni s egy nap neki is fogtak és felépítették a házat. A vízikutyának medencéje volt a házban, onnan bármikor beúszhatott a tengerbe, a titamitának pedig meleg fészke és bármikor kisétálhatott a partra. Így aztán boldogan éltek és doromboltak míg a világ világ s még hét nap.
Mese a kerek erdő közepén
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdő közepében lakott egy fiatal medve. Ezt a medvét úgy hívták, hogy Makoc. Makocnak volt egy szép kertecskéje. Egész nap a kertecskét művelgette, a hasát tömte, vagy csak épp a kertjében lévő fa árnyékában üldögélt. Egyik nap, mikor épp csak üldögélt, s még a fejéből se nézett ki, arra repült egy madárka. Leszállt egy közeli fa ágára, és elkezdett csicseregni. Ez a madárka Aranypintyőke volt. Amint csicsereg, egyszer csak megpillantja Makocot. Ekkor már úgy csicsergett, hogy próbálta magára hívni a figyelmet, de Makoc biza rá sem hederített. Így aztán Aranypintyőke úgy döntött, hogy éppen Makoc orra elé száll, így csak észreveszi őt. Így is történt. Makoc ráköszönt.
– Szia.
– Sziaaa – mondta Aranypintyőke is. Én Aranypintyőke vagyok – csicseregte vidáman.
– Én Makoc vagyok – dörmögte a Medve.
– S te mit csinálsz itt, Makoc?
– Én ülök, s gondolkozom.
– Min gondolkodsz? – kérdezte kíváncsian Aranypintyőke.
– Hát ezen s azon – brummogta Makoc.
Aranypintyőke nagyon kíváncsi természetű, s nem érte be ennyivel. Körberepülte a kertet, majd ismét Makoc orra elé szállt, és tovább csicsergett.
– Milyen érdekes a kerted. S milyen más, nem olyan, mint a hagyományos kertek. Sose láttam még ilyet. Középen spirál alakban ültetett növények, körülötte szirom alakú ágyások. Mint egy virág. Olyan szép.
– Tudod, Aranypintyőke, ez egy Mandala kert. Ha benned harmónia van, akkor magad körül is harmóniát, szépet teremtesz. Ez a kert is ilyen. Egyszerre hasznos és szép – dörmögte Makoc.
Aztán felállt a székéről, és a fűszerekből, növényekből készített egy madárméretű csokrot, majd Aranypintyőkének adta.
Aranypintyőke úgy meglepődött, és annyira megörült a csokrocskának, hogy azonnal légi táncba kezdett, és még zenei kíséretet is csicsergett magának. Az egész kert megtelt muzsikával és örömmel.
Attól kezdve Aranypintyőke minden nap meglátogatta Makocot, aki egyre változatosabb növényeket ültetett a kertjébe, s mindig meg tudta lepni valamivel Aranypintyőkét.
Itt a vége, hess el véle.
Aranypintyőke úgy meglepődött, és annyira megörült a csokrocskának, hogy azonnal légi táncba kezdett, és még zenei kíséretet is csicsergett magának. Az egész kert megtelt muzsikával és örömmel.
Attól kezdve Aranypintyőke minden nap meglátogatta Makocot, aki egyre változatosabb növényeket ültetett a kertjébe, s mindig meg tudta lepni valamivel Aranypintyőkét.
Itt a vége, hess el véle.
